Márai Sándor: "Nagy különbség az is, hogy valaki időmérték vagy űrmérték szerint fogyasztja a bort."
„Meghalt Kankalin, a jeles ivó. Iparkodjunk e néhány laza sorral sietős, alkalmi emléket állítani neki az időben. Kankalin fél évszázadon át ivott, s már korán, zsenge ifjúságában mutatkoztak rendkívüli képességének jelei. Az ifjú Kankalin, mint ez természetes is, az első időben – a „Sturm und Drang” idejében – romantikusan, rendszertelenül ivott. De már harmincéves korában, a férfiévek küszöbén teljes szépségükben és erejükben bontakoztak ki ivói képességei. Mint minden igazi jellem és nagy tehetség, Kankalin is tántoríthatatlanul egyetlen eszmény, a tiszta, megalkuvás nélküli ivás szolgálatába szegődött; mindennap ivott, rendszeresen és sokat. Mint a nagy zenészek, ő is azt tartotta, hogy gyakorlat nélkül nincs tökély; „ha egy napig nem iszom, észreveszi a közönség” – mondogatta. Alantas mellékfoglalkozások soha nem kötötték le ezt a tiszta, önmagáért való ivásnak szentelt jellemet. Kankalin magányos maradt, mint a nagy művészek, nem foglalkozott politikával, nem alapított családot, nem bíbelődött pénzszerzéssel, nem váltotta fel tehetségét aprópénzre, s nem törődött a tömeg tapsaival. A részletekkel soha nem foglalkozott. Elefántcsonttoronyban ivott.
(Kép: http://listcrux.com/)
A kortársak közül azok, akik néha tanúi lehettek e rendkívüli tehetség megnyilatkozásainak, áhítattal emlékeznek meg Kankalin ivói rendszeréről. Már most, halála pillanatában megállapíthatjuk, hogy Kankalin a század ritka, egyéni, nagy magyar ivói tehetségeinek egyike volt. Tőrőlmetszett, istenáldotta ivói tehetségét a negyvenes évek életszakaszában bontotta ki teljesen, színpompás, szemkápráztató bőséggel. Könnyen, de mélységes áhítattal ivott. Kankalin nem ivott az olcsó szórakozás kedvéért, és soha nem ivott, hogy szomját csillapítsa; tiszta hittel és következetességgel, Kankalin magáért az ivásért ivott. Látni őt, amint, gyakori és ihletett pillanatokban, szájához illesztette a nemes nedűvel telt poharát! Négy ujjal fogta a poharat, s az ötödik ujjat – a kisujjat – kissé a magasba emelte. Mindig hosszú, háromdecis poharakból ivott. Könyöklő testtartással ült az asztalnál, szerényen és igénytelenül, mintha kettőig sem tudna számolni. De akik ismerték, áhítatosan megremegtek: ez az ember nyolcig, kilencig is tudott számolni, különösen fröccsben. Jellemes ivó volt, élete utolsó szakaszában kitartott igazi műfaja, a fröccs mellett; az ifjonti keresések lázas, könnyes-mosolygós időszakai, mikor csapongó fantáziával váltogatta a fuzlit, a bort és a sört, nyom nélkül múltak el felette. Kankalin ivónak is igazi férfi volt: férfikorában már csak fröccsöt ivott, engesztelhetetlen és tántoríthatatlan hűséggel. A poharat lassan emelte ajkaihoz, szemét kissé lehunyta, s egy rövid pillanatig úgy hajolt érte tudós ajkaival a pohár fölé, mint Huberman hegedűjére. Aztán, virtuóz biztonsággal, hirtelen felcsendültek az első akkordok, pontosabban az első kortyok. Mély és hosszú, öblös fugákkal ivott.
Ivási modorában, különösen az ötvenes évek felé, mikor művészete tökéletesen kiérett már, kétségtelenül volt valami barokkos. De igazságtalanok azok, akik Kankalinról csak mint gyakorló ivóról, az őstehetségről emlékeznek meg, aki volt; nem szabad megfeledkeznünk kritikusi tevékenységéről sem. Ivói tehetségek megítélésében félelmetes és kérlelhetetlen volt. Akit Kankalin például három fröccsre becsült, nem is ért többet; csodálatosan ismerte és érzékelte kortársai képességeit.
Kritikusi munkásságának köszönhettük, hogy tehetséges nemzedéket nevelt, amely, ha szerényebb képességekkel is, de folytatni tudja megkezdett nagy művét az időben.”
Idézet - Márai Sándor: Boros könyv (Helikon kiadó)
