Evolúciós örökség vagy civilizációs ártalom az alkoholizmus? Az emberi civilizáció soha nem látott szintre juttatta az alkoholfüggőséget: ez is csak a tudományos-technikai forradalom káros mellékhatása vagy az alkoholfogyasztás mindig is jelen volt az emberiség mindennapjaiban?
Sokan keresik a választ arra, hogy vajon miért fogyaszt az ember alkoholt és mi okozza az alkoholfüggőséget. A válasz egyrészről egyszerű: mert az ember szereti az alkoholt és sokan nem tudnak az általa okozott örömről lemondani. De van vajon valami evolúciós magyarázat erre az evolúciós szempontból értelmetlennek tűnő kapcsolatra? Vannak más élőlények is, akik természetes közegükben ki vannak téve az alkoholfogyasztás kockázatának?
(kép: Deviant Art)
Az alkohol az élesztőgombának köszönhető, ami a természetben előforduló bármilyen magas cukortartalmú gyümölcsből, növényből, nektárból képes alkoholt erjeszteni. A muslica már évmilliókkal ezelőtt rájött, hogy az alkohol illata jelzi számára egy magas cukortartalmú, jelentős kalóriaforrás jelenlétét. De mi a helyzet az emberrel?
A „részeg majom” elmélet szerint az ember vonzalma az alkohol iránt a muslicáéhoz hasonló eredetű. A főemlősök, előember és ember a trópusi éghajlaton fejlődött, ahol a cukorban gazdag gyümölcsök a meleg és páradús levegőn igen hamar erjedésnek indulnak, így az alkohol illata mindössze ezekre a tápanyag lelőhelyekre vezette őseinket. Az első erjedt gyümölcsből alkoholt fogyasztóknak ráadásul gyorsnak kellett lenniük, hogy a cukorban gazdag táplálékra lassabban rátaláló társaik előtt elég kalóriát tudjanak magukba tömni. Az alkohol étvágygerjesztő hatása (v.ö. modern korunk aperitif italai) ebben is segítségükre volt.
Az evolúciót kutatók szerint magának az evolúciónak központi tétele, hogy azok a viselkedési minták maradnak fenn hosszú távon, amelyek növelik a túlélési képességet. A cukorban gazdag, de alkoholban szegény erjedt gyümölcsök őskori fogyasztása megfelelhet ennek a tételnek. De mi magyarázza a túlzott alkoholfogyasztás, mint kóros szenvedély fennmaradását? Miért nem haltak ki azok az „alkoholista” egyedek, akiknek a túlzott alkoholfogyasztása nemhogy növelte, de kifejezetten csökkentette túlélési képességét?
Az evolúciós átalakulás három feltétel mentén érvényesül: genetikai alapokon álljon, a szelekció különböző génváltozatok közötti kiválasztódással történjen, és a kiválasztódás előnyös hatást gyakoroljon a szaporodási és túlélési képességre. Az alkoholfogyasztás, mint minden szenvedélybetegség és szerhasználat visszavezethető genetikai okokra is és genetikai alapjai nagy változatosságot mutatnak. A viselkedési formákat illetően azonban kétséges lehet, hogyan gyakorolhat egy destruktív viselkedési minta jótékony hatást az egyén evolúciós fejlődésére. Erre a „közvetlen nyereség” elmélete vagy az „érzelmi kisiklás” elmélete adhat magyarázatot.
A „közvetlen nyereség” elmélete szerint az evolúció azért engedte továbbfejlődni az „alkoholizmust”, mert előnyös tulajdonságok kapcsolódtak hozzá, jóllehet ennek ára az volt, hogy sebezhetővé tette az emberi szervezetet a függőség kialakulásával szemben. Ma már egyértelmű hátrányai mellett, az ősidőkben előnynek számított, hogy az erjedt gyümölcsökből és később gyenge sörökből, borokból elfogyasztott alacsony alkoholmennyiség stimulálta az érzékszervek működését, növelték a mentális műveletek sebességét és csökkentették pl. az éhségérzet, szorongás és hasonló testi érzetek negatív hatásait, ráadásul közvetlen jutalmazási folyamatokat is beindítottak az agyban. Lehetséges, hogy az evolúció során azért volt az előnyök vs hátrányok egyenlege pozitív, mert a jelentősen alacsonyabb átlagéletkor mellett nem jelentkeztek a hosszú távon káros és végzetes hatások. De legalábbis csak abban az idősebb korban jelentkezhettek, amikor az egyén már túl volt szaporodási képessége csúcsán.
Az „érzelmi kisiklás” elmélete szerint a függőség kialakulása az érzelmi szabályozás egyfajta káros mellékterméke. Eszerint az elmélet szerint az evolúciós környezetben nem zajlott pozitív kiválasztódás az alkoholfogyasztással kapcsolatos viselkedésformákra. Egyszerűen annyi történik, hogy az olyan pszichoaktív szerek, mint az alkohol, megzavarják az érzelmi szabályozást azzal, hogy mesterségesen okoznak örömöt. Az öröm illúzióját keltik ott, ahol valódi örömnek kellene lennie. A modern környezetben ráadásul olyan mennyiségben és olcsón elérhető örömforrást jelent az alkohol, hogy egyszerűen felborítja az érzelmi információfeldolgozás rendszerét. Az elmélet szerint éppen azok válnak az alkohol rabjává, akiket életükben kevés öröm ér, legalábbis úgy élik meg, hogy a boldog pillanatok elkerülik őket.
Az alkohol iránti érzékenységünk tehát az ősidőkből és olthatatlan tápanyagigényünkből származhat. Az alkohol azonban egy a természetben előforduló olyan pszichoaktív anyag, amely az élő szervezetbe kerülve a központi idegrendszerre hatva megváltoztatja annak működését és hiánya elvonási tünetekkel jár. A tudatmódosító hatást azonban ritkán lehetett módja megtapasztalnia őseinknek, mert az általuk erjedt gyümölcsök formájában elfogyasztott alkohol (milligramm etanol) lényegesen kevesebb volt, mint amennyit a mai kor bármelyik iparilag tökélyre fejlesztett és népszerű szeszesitala tartalmaz. A mai csimpánzok is fogyasztanak erjedt gyümölcsöket, de általában hamarabb jól laknak, minthogy berúgjanak.
Az emberiség számára az alkoholfogyasztásból eredő gondok akkor váltak jelentőssé, amikor megtanulta, hogyan készítsen egyre tisztább és magasabb alkoholtartalmú italokat egyre olcsóbban. Az alkoholizmus olyan civilizációs ártalomként is felfogható, mint az egyre olcsóbban előállított magas kalóriatartalmú feldolgozott élelmiszerek túlfogyasztásából eredő túlsúlyosság vagy a magas bevitt cukormennyiségből kialakuló cukorbetegség. A válasz tehát a bevezetőben feltett kérdésre: az alkoholfogyasztás evolúciós örökség, míg az alkoholizmus civilizációs ártalom.
